Helló Világ!
Jó megszólításnak tűnik, habár egyértelműen tapasztalatlan vagyok a blogírásban, illetve önmagában az írásban is. Megtehettem volna, hogy bővebben utánanézzek, hogy bárki aki erre az oldalra téved egy fantáziadús csilli-villi képekkel, fotókkal tördelt profi blogot lásson, de jelen pillanatban éppen annyira vagyok összeszedett, mint az oldalam. Alapvetően terápiás célzattal hoztam létre, hiszen az írás állítólag felszabadít. Naplót is írhattam volna, így nem fárasztanék senkit a mondandómmal, de mi van, ha esetleg érdekel valakit. Meg tulajdonképpen, ha a közösségi oldalakon bárki megoszthat egy képet, netán képsorozatot az aznap elfogyasztott vacsorájáról, talán én is vehetem a bátorságot egy kis újdonságra.
Szóval kezdjük a történet elején, vagy a közepén. Felfogás kérdése. Az biztos, hogy minden ember életében eljön egy nagy sorsfordító pillanat, esetleg időszak, ami meghatározza az egész hátralévő életét. Nekem ez az év pontosan ilyen. Az elmúlt 7 évben mindennapjaimat a tanulás, munka, férj, család töltötték ki, amikor is beköszöntött az a bizonyos 2016. Januárban megtudtam a nagy csodát, hogy várandós vagyok. Életem legszebb pillanata volt, és alig vártam, hogy megosszam a hírt férjemmel, Martinnal. Martin azonban nem úgy reagált mint a leendő apukák zöme. Lefagyott, gyakorlatilag kapott egy kisebb sokkot. Én naivan kezdeti zavarodottságnak tudtam be, ami idővel majd átalakul apai szeretetté, de nem így lett. A következő időszakban még később ért haza a munkából, több volt a hétvégi műszak, gyakran találkozott rég elfeledett barátokkal, nem mondta többé, hogy szeret, nem ért hozzám. Ellenben elkezdett új ruhákat vásárolni, diétázni, sportolni. Áprilisban pedig végleg kilépett az életünkből. De nem akárhogy. Mikor már nem bírtam tovább, bedobáltam pár cuccot és elmentem a szüleimhez. Vártam a nagy csodát, hogy majd rádöbben mit veszített. Négy nappal később édesapám unszolására megjelent, és közölte, hogy nem tudja merre tart a kapcsolatunk. Ő nem tud börtönben élni. Ha hajlandó vagyok megváltozni, akkor talán működhet. Gyorsan összefoglaltam magamban. Tehát, ha nem teszem szóvá, hogy kimarad, alapvetően nem lehet rá számítani, hogy nyilvánvalóan megcsal, és gyakorlatilag szarba se vesz, akkor ő hajlandó megpróbálkozni velünk. Ekkor olyan szavakat használtam amit most nem ismételnék , de egy percig sem bántam meg. Következő hét végén kiköltözött a lakásomból. Pontosabban módszeresen átcsoportosította minden ingóságát a szülei házába. A szennyesből is elvitte a ruháit, sőt még arra is volt gondja, hogy a biztosítási csekkeket különválogassa. Amikor ezt megláttam, összeomlottam. Nem csak azon amit tett, hanem, hogy lehettem ilyen hülye, hogy nem vettem észre. A megcsalást éreztem. Legalábbis ezt a legutolsót, hiszen borzasztó gusztustalan módon csinálta, de itt érthető módon homokba dugtam a fejem, hiszen védtem a magzatom. De hogyan történhetett az, hogy egy értelmes, diplomás nőt egy ilyen ostoba ember évekig hülyének nézzen. Már bocsánat ezért az utóbbi kijelentésért, egy későbbi bejegyzésben ki is fejtem a gondolatmenetet, de tényleg nem egy orvosdoktor, lássuk be.
Mégis mindezek után minden rokont, ismerőst igyekezett meggyőzni, hogy én dobtam ki, pedig ő annyira próbálkozott. Kinek mit talált ki, hogy sajnáltassa magát, mert ő a valós áldozat. Hol engem, hol a családomat okolta, hogy véget ért ez a kapcsolat. A mai napig nem törölte le a közösségi oldalon az esküvői képeinket, sőt minden ismerőst, vagyis az én ismerőseimet bőszen köszöntgeti névnapja, születésnapja alkalmából. Csak éppen a saját vére nem érdekli, meg persze a kedves szüleit se. Egyszer sem hívtak fel. Hazudnék, ha azt mondanám Martin nem keresett. Hetente jött egy hideg sablon-sms, hogy mi van a gyerekkel. Gondolom ciki, hogy nem tud beszámolni a saját gyermeke fejlődéséről. Természetesen nem méltattam válaszra. (Éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne tegyem tönkre a fejlődő idegrendszerű kisbabám életét azzal, hogy felzaklatom magam egy ilyen senkin.) De egy hónapja már ez sem mozgatja. Gondolom kitalált valami magyarázatot erre is.
Szóval levonva a konzekvenciát, legalábbis ami a mai bejegyzést illeti. Együtt éltem valakivel, aki azért sem vállal felelősséget, hogy nem vállal felelősséget a saját gyerekéért.Értelmetlenül hangzik, de igaz.
Kommentek